... volt egyszer egy birodalom,
melynek királyát messze földön ismerték és félték az emberek. Pedig nem volt ő
rossz uralkodó, csak szigorúan megkövetelte azt, ami státuszánál fogva jár neki,-
és ahhoz mérten engedett – vagy épp szorított - a gyeplőn, hogy ki mennyire
felelt meg a rá kirótt feladatnak.
Rossz hírét inkább azok keltették, akik
semennyire sem feleltek meg.
Hadvezérei és katonái szerették,
mert sose vitte feleslegesen vásárra a bőrüket: háború esetén a stratégia
minden lépése szigorúan megtervezett volt, így a legkevesebb kockázattal
indulhattak a csatába… a bárók és baroness-ek, grófok és grófnők jól éltek,
amíg nem feledkeztek meg róla, milyen viselkedésre kötelezi őket a nevük, a
származásuk és az azzal járó tradícióik… még a pórnép nagy része is
tisztelettel vegyült megadással viselte a terheket, tudván: nekik nem azért
nincs, mert nem jut, hanem azért, mert felesleges pazarlás volna a kincstárat
ennyi felé osztani.
Egyedül talán az udvari mágus nem
találta a helyét, ami nem csoda, mert nem volt neki. A király ugyanis nem hitt
a bűbájoskodásban,- inkább a múlt tapasztalataira alapozta a jövőt, mintsem
mindenféle hókuszpókra. Meggyőződése szerint emiatt jutott oda, ahová… ettől
lett uralkodó. Hánem? Háde.
Való igaz, hogy ez a király ritkán
dicsért, még ritkábban jutalmazott,
- de aki végül mégis jutalmat kapott, az
biztos lehetett benne, hogy méltán kiérdemelte és hosszú távon kamatoztatni
tudta azt. A birodalomban minden stabilan, kiszámíthatóan és jól szabályozottan
működött. Habár…
… mintha az utóbbi évtizedben
kicsit megborultak volna a dolgok. Királyuk néha indokolatlanul szigorú, aztán
váratlanul átcsap a másik végletbe, és látszólag lazít a jól megszokott
korlátokon,- néha napokig nem szól senkihez, majd kedélyesen sakkozni látják az
udvari bohóccal… A jól megszokott fegyelmet áthatja valami robbanásszerű
veszélyérzet.
A rossz nyelvek szerint ez egy
távoli ország királyának látogatásával függ össze, aki állítólag még mindig itt
vendégeskedik, mert látni akarja az egész birodalmat, de csak nagyon vánszorgóan halad egyik vármegyéről a másikra. A parasztok félnek tőle, mert útját
járványok és természeti katasztrófák kísérik,- még a nemesség sem lehet
nyugodt, mert azóta túl sokat kell taktikázniuk, hogy erkölcsük összes
csontváza a szekrényeikben maradhasson.
Azt beszélik, máskor is jártak
már itt külhoni uralkodók – ki kevesebb, ki több ideig – de talán egyikük sem volt
ennyire lassú és ennyire veszélyes.
Mindegy,- mondják – majdcsak távozik
egyszer, és visszaáll a régi rend…
És különben is:
a napokban idelátogat egy
újabb idegen király is, akiről viszont csupa jót hallottak azok, akik mertek a
határokon túl fülelni.
Állítólag minden uralkodók között
ő a legbölcsebb, legigazságosabb - emellett lelkes, bátor, jó kedélyű… aki
távoli utazásainak történeteivel napestig szórakoztat bárkit - pórt vagy nemest
-, aki hajlandó őt meghallgatni.
Pletykálják, hogy bőkezű és
igényes… a kézművesek már pakolják is elő a legjobb (és legdrágább) portékáikat
a padlások, pincék mélyéről,- hátha most elkél… hiszen ebben az országban általában
jószerivel csak az egyszerű, olcsó áru a kelendő… na de majd most!
Kíváncsian és izgatottan várták
tehát az érkezését, bizakodtak, hogy az őt kísérő legendásan hatalmas
szerencséből talán ők is részesülhetnek, ki-ki szükséglete szerint. Persze,
mindenki másért reménykedett:
A tömlöcükben ártatlanul
sínylődők, és a rabságukat nehezen viselők a szabadságukért… a betegek a
gyógyulásukért… a szegények néhány plusz tallérért… a népszónokok a
szavahihetőségükért… a csuhások pedig abban bíztak, hogy templomaik végre nem
konganak majd tovább az ürességtől.
A vendég-király jöttét tehát megelőzte
a híre,- ám van, amiről mindannyian megfeledkeztek. Nevezetesen arról, hogy
bármit hoz is – bármit ad is:
ami könnyen jön, könnyen is fog menni a távozásakor!
Szép álom volna, ha a bő egy
esztendő alatt teljesen átvehetné a hatalmat, de sajnos nem teheti, - hisz csak
átutazó itt. Magasabb körökben – kimondatlanul ugyan, de - nem is látják
szívesen, ami igen erősen lekorlátozza a lehetőségeit.
Ajándékai, ígéretei nagy
szövegbe csomagoltan tartalmazhatják a SEMMIT annak, aki nem HISZ, csak elvár. És
mivel a HIT és az OPTIMIZMUS ebben a birodalomban nem csak jórészt ismeretlen,
de tiltott is… nos… egy ilyen helyen hogyan lehetne megtartani bármit? Sehogyan
sem.
De egyelőre a nép erre nem akar
gondolni. Csak egy kicsit el akarják felejteni a kötelességüket, a korlátaikat,
- elfelejteni a saját szigorú uralkodójukat, akinek fülébe a lassan járó,
veszélyesen félelmetes másik király sutyorog.
Én pedig azt mondom néked, ki e
mesét olvassa:
- ahol szürkeség van, hiába kapsz
egy évnyi fényt… ha nem tanulod meg rögzíteni a firhangot, később csak jobban
fog bántani a sötétség
- ahol falak között vagy
biztonságban, ott az egy évnyi gátlástalan szabadságodnak nagyobb lesz az ára,
mint a haszna.
Köszöntsd, üdvözöld a látogatót
érdeme szerint,- fogadd el ajándékait, de ne akard őket mindenáron megtartani. Tanulj
elengedni – hogy kaphass.
* * * * *
Lejegyezte:
Farkas Andrea
Szaturnia udvari krónikása